Mit adhat kilenc nap?

Amikor valaki először látja, hogy az elvonulás kilenc napig tart, gyakran felteszi a kérdést:

Nem túl hosszú ez?

Mosolyogni szoktam. Mert néhány évvel ezelőtt én is azt gondoltam, hogy néhány nap bőven elegendő. Ma már másképp látom. Nem azért, mert több gyakorlat fér bele. Nem azért, mert hosszabb programot szeretnék. Hanem mert az évek során újra és újra ugyanazt figyeltem meg.

A legfontosabb dolgoknak idő kell.

Ha elültetünk egy magot, hiába húzzuk felfelé minden nap. Nem fog hamarabb fává nőni. Ha tavasszal kivirágzik egy gyümölcsfa, nem tudjuk rávenni, hogy egy hét alatt érlelje be a termését. És ha egy tó felszínét felkavarja a szél, nem tudjuk megparancsolni a víznek, hogy azonnal legyen ismét tükörsima.

Csak várni tudunk.

A természet nem siet. És talán ezért olyan bölcs.

Azt hiszem, bennünk is hasonló folyamatok zajlanak.

Az első napokban még többnyire magunkkal hozzuk a hétköznapokat. A gondolatokat. A feladatokat. A terveket. A belső párbeszédet.

Lassan azonban történik valami. Nem látványosan. Nem egyik pillanatról a másikra.

Egyszer csak azt vesszük észre, hogy már nem olyan fontos megnézni az órát. Nem számoljuk, hány gyakorlat van még hátra. Nem várjuk a következő programot. Valami bennünk is lassítani kezd. És amikor ez megtörténik, a gyakorlás is egészen más minőséget kap.

Nem azért, mert a hosszabb önmagában érték. Hanem mert szeretném megadni magunknak azt az ajándékot, amelyből a hétköznapokban mindig a legkevesebb jut.

Az időt.
Időt arra, hogy ne kelljen sietni.
Időt arra, hogy ne kelljen teljesíteni.
Időt arra, hogy újra meghalljuk a madarakat.

Észrevegyük a szél hangját. Mosolyogjunk egy szarvas nyomán az erdei ösvényen.

És talán… egy kicsit jobban meghalljuk önmagunkat is.

Nem tudom megígérni, hogy ez alatt a kilenc nap alatt mindenkivel valami rendkívüli történik.

De azt őszintén hiszem, hogy ha elegendő időt adunk magunknak, akkor sokkal nagyobb esélyt adunk annak, hogy valami valóban fontos megszülessen bennünk.