Amikor egy hely megszólít bennünket

Az elmúlt évek során sok szép helyen tartottunk elvonulásokat.

Mindegyiknek megvolt a maga különleges hangulata. Mindegyik adott valami olyat, amit hazavittünk magunkkal.

Mégis volt bennem egy csendes vágy.

Egyszer szeretnék rátalálni arra a helyre, amely szinte magától értetődően támogatja mindazt, amiért összegyűlünk.

Egy helyre, ahol nem kell megteremteni a csendet. Csak megérkezni.

Amikor először jártam az Aranyszarvas Pihenőházban, hosszú ideig nem gondoltam semmire.

Csak figyeltem.

Az erdőt. A madarak hangját. A fák között átszűrődő fényt. Azt a különös nyugalmat, amely lassan körülöleli az embert.

És egyszer csak megszületett bennem egy egészen egyszerű felismerés.

Itt szeretném megtartani a következő elvonulásainkat.

Nem azért, mert ez a legszebb hely, ahol valaha jártam.

Hanem azért, mert

Ritkán találkozik ennyire természetesen egymással a külső és a belső csend.

Az ember néha úgy érzi, hogy bizonyos helyeknek saját lelkük van. Nem tudjuk pontosan megmagyarázni. Csak érezzük.

Azt hiszem, az Aranyszarvas ilyen hely. Talán ezért szólított meg ennyire ez a név is.

A magyar hagyományban az aranyszarvas mindig is több volt egy csodálatos állatnál.

Lehet, hogy csak egy szép legenda. Lehet.

De vannak legendák, amelyek azért maradnak velünk évszázadokon át, mert valami mély igazságot őriznek.

Amikor ezen a helyen jártam, úgy éreztem, hogy ez a legenda itt még ma is él. Nem a történetekben. Hanem a csendben. A fák között. A reggeli ködben.

És talán azok szívében is, akik nyitottan érkeznek ide.

Ezért választottam ezt a helyet.

Mert hiszem, hogy egy elvonulás sikerét nemcsak az határozza meg, mit gyakorlunk együtt. Hanem az is, milyen tér vesz körül bennünket.

Van-e olyan csend, amely megtart. Van-e olyan természet, amely segít elengedni. Van-e olyan nyugalom, amelyben végre nem kell semmit sem siettetni.